A szimbolizmus és az expresszionizmus határmezsgyéjén járt James Ensor is (1860-1949). Művei társadalomkritikai jelentésűek, a maszkok játsszák benne a főszerepet, az emberi világ bábok és maszkok világává idegenedett. Műveit morbid szatíra hatja át. Ez jellemzi fő művét, az 1888-ban festett „Krisztus bevonulása Brüsszelbe" című, nagyméretű, sokalakos kompozícióját. Pojácák, csepűrágók, kikent-kifent dámák, pöffeszkedő urak, az e világi hiúság mindmegannyi karikatúrafigurája között észrevétlenül, jelentéktelenül, apró figuraként jelenik meg Krisztus. Lidérces, morbid művészet Ensoré. A szimbolizmus ugyancsak összekötötte a posztimpresszionizmust a szecesszióval, hiszen például az osztrák, illetve a német szecessziónak olyan jellegzetes képviselői, mint Böcklin, Klimt és Stuck egyformán minősíthetők szimbolistáknak és a szecesszió képviselőinek. A szimbolizmus egyébként nem csupán a téma megválasztásában és értelmezésében mutatkozott meg, hanem a színfelfogásban is: például Van Gogh, Gauguin vagy Csontváry keresték a színek szimbolikus értelmét is. Ebből nőtt ki a XX. század első éveiben Picasso kék és rózsaszín korszaka, melyben mind a téma, mind a színmegoldás szimbolikus sugallatú. E két sorozatot tekinthetjük egyébként a posztimpresszionista és a szimbolista festészet záróakkordjának.

96. ábra
James Ensor: Krisztus bevonulása Brüsszelbe