8.1. A modern építészet előtörténete

iDevice ikon
A modern építészet legfőbb jellemzője a rendeltetésen alapuló, az anyag tulajdonságainak és a szerkezet követelményeinek megfelelő funkcionális alakítás. Ez az elv nem előzmények nélkül jelent meg. Kezdetei a XIX. század húszas éveire visszanyúlnak. Már a klasszicizmus nagy mestere, Schinkel is tervezett „modern" épületet. 1826-ban egy angliai utazás során figyelt fel arra, hogy bizonyos szempontból az ipartelepek, a sivár gyárépületek sem visszataszítóak. Megvan bennük a rendeltetésnek ésszerűen megfelelő forma szépsége. Hazatérve ebben a szellemben tervezett Berlinben egy áruházat, falazott pillérvázzal, a szerkezetet is megmutató, egyszerű homlokzattal. A terv nem valósult meg, mégis érdemes számon tartani, mert az új szemlélet korai jelentkezésének értékes dokumentuma.

A romantika szórványos kísérletei után a modern építészet felé vezető úton a következő jelentős lépést a szecesszió tette meg. Az állandóvá merevült formaszabályok kötelékeitől szabadította meg az építészetet, bár az anyaghasználat, a szerkezetek terén lényegesen újat nem hozott. Inkább az alaprajz, a térkapcsolatok funkcionális szervezésére adott lehetőséget. Ezen a téren az amerikai szecesszió jutott a legmesszebbre. Ott alakult ki a Chicagói iskolának nevezett építészcsoport, amelynek tagjai a fém vázszerkezet alkalmazásában értek el kimagasló eredményeket.

A Chicagói iskola legjelentősebb mestere, Louis Sullivan (1856-1924) már eljutott odáig, hogy a szerkezetből kiadódó formát mutatta meg. Egyik főműve, a chicagói Carson, Pirie és Scott áruház acélvázas, 12 szintes épülete. Homlokzatain alig található díszítő többletforma. Sullivan alapelve szerint „a forma követi a funkciót". A szecesszió a modernség jegyében indított harcot az elavult, a régimódi ellen. A stílus eredeti célkitűzésétől elfordulva a mesterek hamarosan új utakra tértek. Ezt példázza többek között az osztrák építészetben Wagner, Amerikában Sullivan, Franciaországban pedig Perret munkássága.

Auguste Perret (1874-1954) nevéhez fűződik a XX. század egyik legfontosabb építőanyagának, a vasbetonnak első építészeti alkalmazása. Vasalt betont már előbb is használtak, de csak ipari vagy mérnöki létesítményeknél (silóknál, néhány hídnál, kikötői építményeknél). Perret ismerte fel az új anyag kedvező tulajdonságait, s 1903-ban vasbeton vázzal épített Párizsban egy hatemeletes lakóházat. A kitöltő falak felületdísze szecessziós, de azokat a takaratlanul megmutatott vasbeton szerkezeti váz foglalja keretbe. 1907-ben a gyárosokat, kereskedőket, művészeket, építészeket és iparművészeket egyesítő Deutscher Werkbund szövetkezés fő célja az volt, hogy az új művészet formatörekvéseit és az ipar, a korszerű technika lehetőségeit egyesítve jó minőségű, az egyedi formálás művészi szintjén alakított, de gépi munkával sorozatban termelt használati tárgyak előállítását segítse. Az új felfogás nagyhatású képviselője s a Werkbund egyik alapítója Peter Behrens (1868-1940). Behrens berlini irodájában dolgozott Walter Gropius (1883-1969), aki első önálló munkájával a modern építészet fejlődésében új szakaszt nyitott. Az építészetet, a környezetalakítást, a tárgyformálást a képzőművészetben lejátszódó változások jelentős mértékben segítették. A több szálon kibomló, de egy irányba tartó fejlődés eredményeit összegezte s állította az építészet szolgálatába a XX. század legnagyobb hatású alkotóműhelye, a Bauhaus. Ennek alapításával kezdődött az építészet történetének napjainkig tartó, legújabb korszaka.