Az emberi kommunikáció két legáltalánosabb formája a beszéd és az írás. Az emberiség fejlődése során először a beszéd alakult ki. Az írás jóval később fejlődött ki és vált a kommunikáció egyik formájává. Az ember már több százezer éve beszél, de az írást csak kb. ötezer éve ismeri. Amikor beszélünk, akkor nincs szükségünk semmiféle külső segédeszközre, mivel a beszédet az emberi test önmagában hozza létre. Nem kell hozzá világosság, hiszen egy sötét szobában, egy esti séta közben is tudunk beszélgetni. Ezzel szemben az íráshoz eszközökre, íróeszközre és írófelületre van szükségünk. Írni csak akkor tudunk, ha elegendő fény és megfelelő körülmények állnak rendelkezésünkre. A beszéd hallás útján jut el a befogadóhoz. Azok az emberek, akiknek sérült a hallásuk, jelekkel (a süketnémák ujjábécével) kommunikálnak egymással. Az írás jeleit látás útján fogjuk föl. Azok az emberek, akik erősen gyengénlátók, egy sajátos, az ujjukkal tapintható írásrendszert használnak, ez a vakok Braille-írása (ejtsd: Brej-írása). Amíg a beszéd a hallgatóhoz szól, addig az írás az olvasóhoz. A beszélő és a hallgató között többnyire közvetlen a kapcsolat, így a hallgatónak lehetősége van azonnal válaszolni a hallottakra (ez nem vonatkozik a nyilvános és a tömegkommunikációs formákra). Ezzel szemben az írást olvasónak (a számítógépen történő csevegést kivéve) nincs lehetősége az azonnali visszajelzésre. 

A szóbeli megnyilatkozás általában kevesebb információt tartalmaz, mint az írásbeli. Amikor beszélünk, gyakran előfordul, hogy egy gondolatot többször is elmondunk, esetleg más szavakkal újból megismételjük közlendőnket. Amikor írunk, akkor igyekszünk sok információt közölni minél kevesebb oldalon. Amikor beszélünk, mondataink szerkesztésébe több hiba is becsúszhat. Sokszor előfordul, hogy nem mondunk teljesen kerek mondatokat, mert sok információ a beszédhelyzetből már kikövetkeztethető. Jellemző, hogy beszélgetéskor a témákat is váltogatjuk, nem fejezünk be egy-egy felvetett gondolatot. Írásban általában arra törekszünk, hogy mondataink megszerkesztettek legyenek, logikailag, nyelvtanilag kapcsolódjanak egymáshoz. A beszélgetés témáját sok esetben a hallgató/hallgatók nyelvi és nem nyelvi jelei (pl. egy mosoly, vállrándítás) megváltoztathatják. Aki az írott szöveget olvassa, az már nem tudja befolyásolni az alkotót témaválasztásában. A beszédet kiegészítik, segítik a nem nyelvi jelek. Az írott szöveg befogadását szintén segíthetik vagy esetleg megnehezíthetik (pl. olvashatatlan írás) az írást kísérő nem nyelvi jelek. A beszéd segítségével gyorsan érintkezésbe léphetünk a környezetünkben levőkkel, de hangunk - a technikai eszközök segítsége nélkül - csak kis távolságban terjed, ezért térben és időben korlátozott. A kommunikációnak ez a módja egyszeri és mulandó. Vele ellentétben az írott szöveg ugyan lassabban jut el az olvasóhoz, de a címzettek köre egyszerre nagyon sok lehet, s térben sincsenek korlátok. Az írás rögzített, ezért maradandó (gondoljunk csak a több ezer éves írásos emlékekre), és akár hatalmas példányszámban sokszorosítható. Akár beszélünk, akár írunk, ahhoz, hogy a kommunikációnk sikeres legyen, jól kell ismernünk a helyes beszéd és a helyes írás szabályait.