Akadtak azért ebben az időben is kiemelkedő tehetségek. Közéjük tartozik mindenekelőtt a francia Jean Antoine Houdon (1741-1828), a francia szobrászat egyik kimagasló és máig sem eléggé méltányolt alakja. Mind alakfelépítés, mind mintázás, mind arcképszobrászat terén a legnagyobbakkal vetekszik, ugyanakkor művészete jellegzetes átmenet a barokkból az erősen racionális polgári ízű klasszicizmusba. Houdon egyik legérettebb művészi fogalmazását a Comédie Francaise-ban 1781-ben felállított Voltaire-szobor nyújtja. Öreg, megtört testű aggastyán, mégis méltóságteljes és impozáns, ráncos arca, fogatlan szája ellenére a szellemi fölény és a diadalmaskodó gunyorosság megtestesülése. Ebben rejlik Houdonnak és a késő antik szobrászaton épülő műveinek egyik nagy erénye: testközelbe hozza az ábrázoltat.

18. ábra
Jean Antoine Houdon: Voltaire szobra

Itália - Canova és köre

A korszak szobrászatának legnagyobb alakja, az új felfogás leghatásosabb képviselője Antonio Canova (1757-1822), a venetói származású szobrász. Újat hozott és mégis ismerőst, különösen kimagasló szobrászi megmunkálást. Alakjai a mitológia ismert és látszólag különösebb formálási problémát nem okozó szereplői.

A Theseus-csoport jelzi az első nagy sikert; bevezetése volt a majd kétszáz befejezett és számos vázlatban ránk maradt művet számláló nagy munkásságnak. A legmagasabb hivatalos elismerés sem késik sokáig: megbízást kap IV. Kelemen pápa síremlékének elkészítésére (befejezés 1787), majd ezt követően XIII. Kelemen pápáéra (befejezés 1792). Foglalkoztatják a csoportfűzés kérdései is, erre bizonyíték az „Ámor és Psyché" csoportja. Canova magától értetődően természetes, egyéni művészete nem találhatott magas szintű követőkre, noha hatása alól jóformán senki sem vonhatta ki magát. Egész Európában jóformán nincs szobrász, akit művészi jelentőség és alkotóképesség tekintetében vele egy szintre lehetne helyezni.

19. ábra
Bal oldalon: Antonio Canova: Ámor és Psyche
Jobb oldalon: Antonio Canova: A három Grácia

Skandinávia

Csaknem nemzedéknyi távolság választja el Canovától a kor másik ünnepelt szobrászát, a dán Bertel Thorvaldsent (1777-1844), akivel általában együtt szokták emlegetni, mert a dán mester is mindvégig a klasszikus mintaképek követését tűzte célul maga elé, és nagyjában egyenletes minőségű művészetével ezt az eszmét szolgálta, némileg megkésve. Canova vonzó kecsességével ellentétben Thorvaldsen alakjait valami oldatlan merevség és hűvösség jellemzi, ami legjobb műveiben, még arcképeiben is elnyomja az egyébként nemes mintázást és alakfelépítést. Monumentális törekvéseinek záróköve „VII. Pius pápa síremléke" (1823, Róma). Legismertebb kompozíciója a „Sast itató Ganümédész"-t ábrázolja.

20. ábra
Bertel Thorvaldsent: Sast itató Ganümédész

Németország

Az első lépést Johann Heinrich Dannecker (1758-1841) munkássága jelenti. Előbb Párizsban, majd Rómában, Canova körében tanul, majd hazatérve stuttgarti akadémiai tanár lesz. Főleg mitológiai tárgyú szobrokat, olykor csoportokat készít (az „Ariadne a párducon" vált a legismertebbé), de számos méltóságteljes arcképet is alkot. Ezek sorából Schillere emelkedik ki egyszerűsített formáival, de érzékeny mintázásával.

Nála sokkal jelentősebb - főleg a monumentális szobrászat szempontjából - Johann Gottfried Schadow (1764-1850), aki pályáját rézmetszőként kezdte. Schadow nagy erénye az a sajátos spontaneitás, amellyel feladataihoz közelít és mindvégig mentes attól a hűvös, észből táplálkozó klasszicizmustól, amely főleg a szobrászat terén lassanként Európa-szerte uralkodóvá válik. Minden művét közvetlenség, frissesség jellemzi.

21. ábra
Bal oldalon: Johann Heinrich Dannecker: Ariadne a párducon
Jobb oldalon: Johann Gottfried Schadow: Luise és Friederike

Ausztria

Az osztrák szobrászat e korban nem emelkedett olyan hírnévre, mint a német, nem annyira minőségben, mint inkább mennyiségben maradt el mögötte. A korszak főalakja, Franz Anton Zauner (1746-1822) a klasszicizáló késő barokkból nőtt ki. Művészileg a legsikerültebb „II. József lovas szobra" (1795-1806). A kor igényeinek megfelelően síremlékeket is mintázott.

Az osztrák szobrászat másik ágát Josef Klieher (1773-1850) képviseli gazdag munkásságával és széles körű tanítványi gárdájával. Ferenczy István nála tanult Bécsben, ő maga pedig több szobrot készített magyarországi megrendelésre, egyébként sohasem járt Magyarországon. (Pannonhalma: „István király", „Ferenc császár"; Pest: Német Színház: „Apolló és a kilenc múzsa", Festetich-palota előcsarnoka stb