A kor festészetében vezető helyen a francia festészet áll. Hatását tekintve olyan magasra emelkedett, hogy száz évnél hosszabb időbe tellett, amíg Párizs vezető szerepe gyengülni kezdett, és a festészetben elfoglalt egyeduralmát elvesztette. Ez annak a következménye, hogy a kor igényeit épp a francia festészet tudta a legtöbb változatban kielégíteni, hogy itt állt a folyamatos oktatás a legmagasabb szinten, és nem utolsósorban: a felvevő közönség relatíve itt volt a legszámottevőbb. A festők közt mindinkább kialakul az a felfogás, hogy a saját kedvükre, a saját ízlésük szerint dolgozzanak, ennek pedig egyenes következménye, hogy hol megértésre, hol annak ellenkezőjére találnak. A művész és a társadalom mind erősebben szétválik, és már a század derekától kezdve olyan „kivonulásokban" jelentkezik ez a kettészakadás, mint amilyen a barbizoni iskola festőcsoportja vagy a bécsi akadémiáról kivonuló Waldmüller-csoport. Közös vonás a művészi szabadság igénye. Ez nem mindenkinél mutatkozik azonos módon és mértékben. Az az erős francia hagyomány, amely a moralizálást és a didaktikusságot fontosnak tekinti, most már teljesen háttérbe szorul. Közvetlenebbül, szemléletesebben hat a mű, és ha olykor bizonyos tudálékosságot fel is fedezünk benne, úgy tűnik, hogy ez más tőről fakad.

 

Eugéne Delacroix

Legjellegzetesebb alakja a korszaknak Eugéne Delacroix (1798-1863). Festő és grafikus, szinte a francia romantika megtestesítője, olyan úttörő alakja, aki mellett a kíséret, a tanítványok hada elhalványodik. Új és régi, szigor és szabadság természetességgel és egyúttal szenvedéllyel egyesül képein. Delacroix korai művei közül a „Dante és Vergilius" a távoli múltba vezető képtémájával már vitát váltott ki: drámaisága, fojtott szenvedélyessége, a főszereplők alakjának fennkölt és nemes magatartása, nem kevésbé az erős ellentéteken épülő, sok mély árnyékot alkalmazó színadás mind olyan vonások, amelyeket változó módon, egyre nemesedő művészi megvalósításban Delacroix későbbi művein is megtalálunk. Az első korszakhoz tartozó művek betetőzése „A Szabadság vezeti a népet" című 1831-ben festett képe, amely aktuális eseményre irányítja a figyelmet. Az előteret az 1830. évi barikádharcok polgári áldozatainak tetemei töltik ki, fölébük magasodik az energikus fiatal nőben megszemélyesített, vörös zászlót lobogtató főalak, a Szabadság, egyben Franciaország jelképe. A festmény rendkívül zsúfolt; a pontosan kivehető és a füstben-ködben gomolygó részletek ellentéte, mely a képtartalom szolgálatában áll. Nemcsak a téma és a művészi megformálás sorolja Delacroix művét a rendkívüliek közé, hanem színkompozíciója is, mely legtöbb művének jellegzetessége, mondhatni fő problémája. Sokat foglalkozott a színhatások kérdésével, a szembeállítás egymást fokozó, illetve gyengítő voltával. A piros - sárga - kék színharmónia játszik nála fontos szerepet, éles egymás mellé állításuk drámaiságot, fokozott szenvedélyességet vált ki, miközben a kiegészítő színek, ez a szinte modern színskála, a felfokozott izgalmat a jólesően elviselhető mértékre tompítja. Ez a színpompa és ragyogás, amely az amúgy is átformált képszerkezeteket szokatlanná, sokszor döbbenetessé teszi.

44. ábra
Delacroix: Dante és Vergílius
Delacroix: A Szabadság vezeti a népet

Kisebb méretű, intimebb témájú és hangulatú képek sora születik, melyek az európai ember számára szokatlan életforma megjelenítésén túl a színek korábban nem tapasztalt ragyogását, a vörösek izgalmas uralmát mutatják. Ebbe a korszakba tartozik a vázlatossága ellenére magával ragadó „Marokkói és lova" című kép (Budapest, Szépművészeti Múzeum). Ettől fogva a felfokozott szenvedély - „Villámlástól megrettent ló", (Budapest, Szépművészeti Múzeum) - amely valamennyi élőlényt, még a természetet is betölti, párhuzamosan szerepel azzal a keleties nyugalommal, amely az „Algíri nők" és más, szinte mozgás nélküli intérieurjét jellemzi. Delacroix sohasem válik érzelmessé: az életkép ilyen irányba haladó áramlata nem hatott rá. Sikere egyre nő. Számos megbízást kap monumentális alkotások készítésére; ilyen a Luxembourg-palota könyvtártermének kupoladísze vagy a leghíresebb: a Louvre Apolló-galériájának mennyezetképe (1848-1851).

 

45. ábra
Delacroix: A villámlástól megvakult ló
Delacroix: Algír nő

Honoré Daumier

Az élő történelemmel való kapcsolat, a festői lendület mint kifejezőeszköz és az elkötelezettség tudata mindenkinél erősebben élt a nagy festő és litográfus, Honoré Daumier (1808-1879) művészetében. Élete és művészete túlmutat korszakunkon. Ezt a felfogást tükrözik szatirikus rajzai is, amelyek főleg a Charivariban jelentek meg, amíg azt 1835-ben be nem tiltották. Felfogása és tárgyválasztása egyaránt döbbenetesen új. Előszeretettel ábrázol köznapi témákat, látszólag semmit sem vesz át a múltból. Daumier egész munkássága bizonyítja, hogy a művésznek mindent szabad; témában, felfogásban, művészi kötetlenségben a romantika szabadítja fel a festészetet azok alól a béklyók alól, amelyeket más téren a francia forradalom tört szét.

46. ábra
Honore Daumier: Rue Transnonain