Nagy és szinte egyenletes virágzást mutat a német festészet. A most tárgyalandó festők esetében már kétségbevonhatatlan a romantikához való kötöttség, részint a természettel való eggyé válásuk, részint a múltba vágyás érzelmi telítettsége és annak vallási vagy nemzeti töltete révén. A német romantika festészetéből hiányzik az a szenvedélyesség és féktelenség, amely főleg a francia, de az angol festészetre is jellemző. Befelé forduló, passzív és filozofikus, érzelmes vagy szenvelgő világ ez, amelynek azonban, néhány nagy mestere révén, sokat köszönhet az európai festészet. A német festészet ekkor két forrásból igyekszik megszerezni a festői műveltség alapjait. A drezdai vagy koppenhágai akadémián több német festő tanul, azaz rendszeres akadémiai oktatásban részesül. A másik forrás Róma, ahová tanulói élményt mentek gyűjteni. Egyetlen jelentős német festőről sem tudunk, aki a romantikának ebben a szakaszában Párizstól nyerte volna ihletét. A tematika egyre gazdagodik, és felölel minden műfajt, mégis itt két jellegzetes tematikai csoportot emelhetünk ki: az egyik a tájkép, a másik az úgynevezett nazarénus festők munkásságában előtérbe kerülő vallásos és epikai tematika.

A nazarénusok

A nazarénusok csoportja 1810-ben telepedett le Rómában Meg akarta újítani a figurális, főleg azonban az egyházi festészetet, visszanyúlva a korai reneszánsz festőihez. Az alapítók sorából Johann Friedrich Overbeck (1789-1869), a második nemzedékből pedig Joseph von Führich (1800-1860) osztrák festő tart ki mindvégig. E kissé erőltetett hitvallás kezdettől fogva valami kényszeredett, mesterkélt jelleget ad munkásságuknak. Az életképfestészet egyik legmegnyerőbb és legkésőbbi mestere a müncheni Karl Spitzweg (1808-1885), akinek működése javarészt túlesik korszakunkon. Ő az egyetlen az eddig tárgyalt mesterek között, aki Párizsban járt; nyilván tanulmányozta a francia festészetet, de azért inkább az idillikus életkép irányát követte. A szegénység és magányosság világát, a nagyvárosi élet szárnyaszegettjeinek életét szerepelteti kisméretű, jól szerkesztett és finom festői előadásban tolmácsolt művein. „A szegény költő" (1839) vagy a „Lepkevadász" azért vonzó ma is, mert finom gúnnyal és iróniával fűszerezi kispolgári szentimentalizmusát. Az életképfestészetnél sokkal erőteljesebb a német romantika tájképfestészete, mely felfedezi és megjeleníti a hazai táj minden változatát és hangulatát.

47. ábra
Karl Spitzweg: A szegény költő
Karl Spitzweg: A lepkevadász

Egy kimagasló festő, Caspar David Friedrich (1774-1840) munkássága igazi rangot ad ennek a festészetnek. A táj végtelensége, az olykor szertelen, olykor kegyetlen hatalmú természet megkapóan valósághű tolmácsolása a tájképfestészet olyan továbbfejlesztését jelenti, amely még a kisebb mesterek kezén sem veszít jellegzetességéből. Főleg szűkebb hazájának, a Baltikumnak a tájait ábrázolja, a kopár mészsziklák és félelmetesen torlódó jégtáblák világát, amelyet valami sajátos humanitás lágyít. Az ipari élet szín- és formavilága festői lehetőségének korai felfedezője Adolf Menzel (1815-1905), akinek képei tárgyválasztásának újszerűségét bizonyítják. Jól mutatja ezt „Vasútvonal" (1835) című képe, előfutáraként a 40-es évektől kezdve szaporodó ily témájú festményeknek.

48. ábra
Caspar David Friedrich: Mészsziklák a Rügenen-en
Adolf Menzel: Szoba erkéllyel

 

Joseph Mallord William Turner

Az angol festészet e korszakbeli legnagyobb alakja, talán egyik legnagyobb rejtélye Joseph Mallord William Turner volt (1775-1851). Mindent magába szívott: az angol hagyományokat, a németalföldi festészet tanulságait és Itália művészi vívmányait. Amit azonban műveiben nyújt, az olyan egyedi, amire nincs is példa ebben a korban. Talán ennek tulajdonítható, hogy hazájában sokáig nem volt igazi sikere. Korai képeit a festés szilárdsága, a kontúrok erőssége jellemzi. Fokozatosan megszűnik képein a formák zártsága, a kontúr érvényesülése, sőt a színek egyneműsége is, amint ezt a „Londoni Parlament égése" (1834) című képe jól mutatja. Mindinkább fokozódik a szokatlan szín- és fényhatások, a mozgalmasság és változatosság iránti érzékenysége. Köd, páragőz, tűz és minden, ami gyorsan változik: ez érdekli elsősorban. Képein a párás fényár uralkodik, minden elveszti anyagi szilárdságát, és lebegni, csak jelzésként létezni látszik. Nem véletlen, hogy a tenger és annak változásai alkotják legkedveltebb tárgyait. Turnert képei a modern festészet előfutáraként állítja elénk. Semmi egyéni vallomás, semmi emberhez szóló kitárulkozás nem mutatkozik képein, talán ezért tudták oly nehezen megragadni a nézőt.

49. ábra
Bal oldalon: William Turner: A Temeraire hadihajó utolsó útja
Jobb oldalon: William Turner: A londoni Parlament égése

Nem meglepő, ha Angliában a fiatal festők új utakat kereső csoportja olyan jelszóval indul útjára, amely a vallás és a tiszta erkölcs jegyében a Raffaello előtti művészetet tekinti mintaképének. Ez a magát Preraffaelita Testvériségnek nevező csoport festészet és irodalom szoros egybe fonódását, egy mesterkélt világ kialakítását képviseli. Művészetük érzéki és mégsem életteli. De nem egy tekintetben ezek a művészek indították meg azt az újat termő fejlődést színhasználat és díszítés terén, amely majd a századfordulón érik be, és sajátos utóvirágzása lesz a romantikának. A képrészleteknek csendéletszerű egyenjogúsításában pedig azt a fejlődést indítják el, amelynek kibontakozását az Art Nouveau és a vele rokon törekvések jelentik.