Ezzel az eljárással találkozunk, mikor például Rembrandt rézkarcait csodáljuk.

Itt a nyomóelemek mélyebben helyezkednek el, mint a dúc felülete, magyarán karcolatok, mélyedések helyezkednek el a nyomólemezen. Ezek a „csészék" létrejöhetnek hideg eljárással, vésővel, vagy tűvel, vagy vegyi úton marathatók a nyomóformába. A festék a csészékben terül el, a felszínről ún. rákellel (gumi vagy acél élű penge) lehúzzák. A nyomathordozó a nyomófelületre szorítva kiemeli a mélyedésekből a festéket. A csészékből kiemelt több vagy kevesebb festék alakítja ki a kép sötétebb és világosabb tónusait.

Ez egy fontos elvi különbséget jelent a többi hagyományos eljárással szemben, ugyanis itt valódi árnyalatokat látunk, míg például a magas- és az ofszetnyomás esetében a papírral közölt információ 1 bit értékű: vagy van festék rajta, vagy nincs. Idősebb nyomdászok ma is esküsznek rá, ám a gyönyörű színek meglehetősen drága technológiával, és gyakori passzer hibákkal, életlen képanyaggal párosultak, gyakorlatilag a nyomdaiparban ma már nem használják.

Az alábbi illusztráció Francisco Goya műve a 18. század végéről, a „Los Caprichos" című sorozat egy darabja. Technikája aquatinta, ez a mélynyomás egy differenciáltabb módszere, az alkotó a végső tónusértékeket többszöri maratással, bizonyos területek folyamatos kitakarásával éri el. A kézzel formált dúcok esetében eleve problémát jelent, hogy a végeredményhez képest oldalfordított képet kell létrehozni, ebben az esetben a fokozatos maratás miatt ráadásul nagyon kell tudni előre, hogy mi a cél, mit akarunk létrehozni.

6. ábra