A tamponnyomtatás hibrid eljárás, valójában egy közvetett (ofszet) mélynyomtatási technológia.

A tamponnyomtatási technológia maga nem új. Eredetéről keveset tudunk, de ipartörténeti ősei ennek az eljárásnak is megtalálhatók. A különböző múzeumi tárgyakon látható nyomatokról arra lehet következtetni, hogy a tamponeljárást már kb. 300 éve ismerték és alkalmazták. A mai tamponnyomtatást 1968-ban Wilfried Phillipp „Tamponprint" néven szabadalmaztatta.

A tamponnyomtatás lényege, hogy a mélynyomó formáról festéklehúzó rákellel (a nem nyomó elemekről) a festékréteget eltávolítjuk. A csészékben maradó festéket egy sima felületű kaucsukgumiból készült ún. tamponnal - ívelt mozgás közben - a formával való érintkezéssel leemeljük. Az előző mozgással nyomóerőt kifejtve a nyomathordozóra, a felvett festékréteget átadjuk. E nyomtatási eljárással a legbonyolultabb struktúrájú felülettől kezdve az egyszerű sík, ívelt, homorú vagy domború felületre egy vagy több színben nyomtathatunk.

Általában a tamponnyomást vektorgrafikus elemek, logók, feliratok reprodukálására és sokszorosítására használják.

A tamponnyomtatás leginkább olyan anyagok nyomására alkalmas, amelyek szitanyomtatása nem megoldható (pl. üvegfelületek, gömbölyű formák: műanyag flakonok, öngyújtók, kulcstartók stb.)

9. ábra
Az ábrán egy tamponnyomógép nyomóművét látjuk, a rózsaszín, kónuszos végződésű tartozék az átvivő, ún. tampon.