Az 1850-1870 közötti két évtized a realizmus diadalának a korszaka. Mind az irodalomban, mind a festészetben remekművek születnek. Nem ekkor született meg a realizmus, de ez a két évtized tagadhatatlanul az övé. Az előzmények messzire nyúlnak vissza, hiszen a realizmus úgyszólván végighúzódik az ábrázoló művészetek történetén. A XIX. századi festészeti realizmus párhuzamosan fejlődött a realista irodalommal, bár az irodalmi realizmus korábban indult, és hamarabb is vallhatott magának fő műveket. A francia irodalomban is megelőzte Stendhal és Balzac Courbet-t, aki már a realista irodalom második hullámának, a Flaubert nevével fémjelezhető nemzedéknek a rokona. Az előbbiek kortársa még az első barbizoni nemzedék és Corot, míg a balzaci emberi színjátékhoz elsősorban Daumier grafikai munkássága mérhető. A realista, majd az abból kinövő naturalista regény és a hasonló törekvésű képzőművészeti irányok között azonban mindvégig érződött kölcsönhatás, ezt példázza a francia művészet mellett az orosz vagy a magyar fejlődés is. A XIX. század realista festészetének előzményei elsősorban a spanyol és holland realisták, mindenekelőtt Velázquez és a holland tájfestők. Az 1850-es évek a realizmus virágkora. 

Előzmények - A barbizoni iskola

Az 1830-as évek nemzedéke tájfestői indulásakor érintkezett a romantikával. Hiszen a természet tisztelete, a már-már panteisztikus világérzés a romantika sajátja volt. A harmincas években jelentkezett az a francia tájfestő nemzedék, amelynek legjelentősebb tagjai 1836-tól kezdve Barbizon közelében kezdtek dolgozni, és munkásságuk „barbizoni iskola" néven vonult be a művészettörténelembe.