Az 1850-1860 közötti évtized Courbet-é volt. Courbet elve, a realizmus, a korszak-meghatározójává vált, fiatalok szegődtek hívévé; azok is nagynak tartották, akik nem fogadták el a realizmus esztétikáját. Még a barbizoni festők szolid realizmusánál is jelentősebb volt Courbet hatása. Művei gyakran szerepeltek müncheni tárlatokon, München pedig a század második felében nemcsak a német, hanem a kelet-európai művészeknek is a gyűjtőhelye volt, átmeneti állomás Párizs felé. Ezért számos művész tanulmányozhatta közvetlenül is Courbet műveit. Igazán rangos követői mindenekelőtt a német Wilhelm Leibl (1844-1900), a magyar Munkácsy Mihály (1844-1900) és Szinyei Merse Pál (1845-1920). Szinyei mint a plein air festészet korai képviselője, már az impresszionizmus előtti fázist képviselte, Leibl és Munkácsy azonban szorosabban kötődött a realista ábrázolásnak a Courbet által képviselt útjához. Leibl 1869-ben ismerkedett meg Courbet-val, és az ő hívására ment Párizsba, ahol magába szívta Manet művészetének a hatását is.