A festészet történetében csak viszonylag későn - a quattrocento folyamán - vált az arckép önálló műfajjá. A reneszánsz emberének ideálja a korlátokat nem ismerő, céljait megvalósító, erős egyéniség volt, és szenvedélyes érdeklődéssel fordult e személyiség tükre, az arc felé. A közösséget már nem tekintette egységes, arc nélküli tömegnek, mint a középkorban, hanem az egyének csoportjának, amelyet csak az egyedi vonások megfigyelésével és megkülönböztetésével lehet ábrázolni.

5. ábra
Caravaggio: Antonio Martelli portréja

A tájkép

Az önálló tájkép műfaja csak a XVI. század legvégén alakult ki, korábban a táj egyes motívumai gyakran szerepeltek arcképek, vallásos témák háttereként, azok hangulatát megteremtő dekoratív részletekként, de mindig kis felületen, másodlagos jelentőséggel. Viszonylag későn jelentkezett egyes németalföldi és velencei festők műveiben az a felismerés, hogy a táj sokféle eleme egy egységes természeti környezet része. A közvetlen tapasztalásból így jutottak el az elvonatkoztatásig, az általánosításig, és így kezdték a tájat, mint az emberi élet és tevékenység színhelyét ábrázolni.

Michelangelo Caravaggio (1573-1610) a fény-árnyék ellentétén alapuló barokk festésmód megteremtője. Műveit a naturalisztikus pontosság és a hatás érdekében felfokozott, önkényes fénykezelés jellemzi. Szívesen festett a hétköznapi életből vett jeleneteket. Római templomokban található oltárképei közül a legfontosabbak a Máté elhivatása és a Pál megtérése. Stílusa a XVII. század majdnem valamennyi mesterére hatott.

6. ábra
Caravaggio: Judit lefejezi Holophernest