Van Gogh a belgiumi Borinage körüli bányavidéken ismerte meg az élet tragikus oldalát, s egész életében ez a tragikus oldal jutott neki osztályrészül. A borinage-i élményt magával vitte, amikor festeni kezdett, a parasztok, halászok, munkások életét ábrázolta. Stílusa ekkor még a realizmushoz kötődött („Krumplievők"). 1886-ban került Párizsba, megismerkedett az impresszionizmussal és a pointillizmussal. Palettája kivilágosodott, jóllehet egész életében távol állt tőle az impresszionisták problémátlan derűje vagy a neoimpresszionizmus objektív, analitikus magatartása. Arles-ban alakította ki azt a stílust, amely utánozhatatlanul az övé, és itt alkotta remekeit. Később, az idegszanatóriumi kezelés alatt is festett, legmegrázóbb önportréi, őrjöngő ciprusai és a környezetéről festett döbbenetes arcképei e korszakából valók. Késői képei már szimbolikus sugallatúak. Van Goghnál a festés elsősorban önmegvalósítás, a profetikus magatartásának a kivetítődése. Amikor festeni kezdett, a nyomor, a paraszti élet festője lett. Amikor azonban Párizsba került, csakhamar az avantgarde-hoz csatlakozott, a pointillisták és Toulouse-Lautrec inspirálták. Gauguinnel ellentétben megtartotta az impresszionizmus bontott ecsetkezelését, festékpásztái apró rovátkákként kerültek egymás mellé, és e vonások burjánzásába, körforgásába Van Gogh belevetítette zaklatott lelkivilágának minden tragédiaélményét. Festés közben szüntelenül etikai kérdések foglalkoztatták. Az éjszakai kávéház képe nála a bűn fertőjévé mélyült, a görcsbe ránduló ciprusok serege pedig felbomló lelki egyensúlyának lidérces szimbólumává. Témái az Arles környéki tájak, búzaföldek, hidak, napraforgók, szobája, fák és önmaga. E köznapi motívumokat azonban drámai erő hatja át. Késői képein már túl is megy a posztimpresszionizmus vagy a szimbolizmus problémakörén. A táj háborgó lelkének a kivetítődése, az expresszionizmus nyitánya.