A korszak legtermékenyebb festője és legvonzóbb művészegyénisége kétségkívül Barabás Miklós (1810-1896). Néhány külföldön töltött évétől eltekintve Pesten élt, az első magyar művész, aki művészetéből meg tudott élni. Gyorsan tett szert arra a társadalmi megbecsülésre és rangra, amelyért másoknak, még utódainak is, gyakran sokat kellett küzdeniük. Ezt a sikert tetszetős és mégis jellemző emberábrázolásának, gondosan részletező, többnyire derűs hangulatú előadásmódjának, harmonikus kompozícióinak köszönhette. Az 1848-as forradalmat előkészítő korszak szinte minden szereplőjét, politikust és művészt, költőt és színészt egyaránt bemutatott festményein, ill. nagyszámú litográfiáin. Akár korai reprezentatív arcképét nézzük, amely a fiatal Liszt Ferencet (1846) ábrázolja, akár az öregkorában festett Bittó Istvánné arcképét (1874): mindvégig ezeket a legjobb arcképfestői erényeket élvezhetjük munkásságában, bár a képek túl sok változatosságot nem mutatnak. A kor igényének engedve csoportéletképet is fest, ezek sorából a legkiemelkedőbb a „Vásárra utazó román család", amelynek gondos kidolgozása a művész igényességéről vall. Mégis, legsikerültebb része a műnek a háttéri táj. Barabás felemelkedett a történelmi festmény ünnepélyes magaslatára is, ezt bizonyítja a Lánchíd alapkőletételét bemutató helyszíni vázlata (1842), amelynek főként első megfogalmazása megkapó. Nemcsak Barabásról, a művészről és emberről, de az egész korról élénk képet nyerünk Naplójából, amely egész életén végigkíséri. Benne élete fordulatairól és eseményeiről, alkotásairól és megrendelőiről éppúgy beszámol, mint barátairól, a kor vezető elméiről. Mint művészetszervező is páratlan energiájú, s bár a forradalom leverése után nehezen tér magához, már 1859-ben Képzőművészeti Társulat létesítésén buzgólkodik, haláláig vezető tagja marad a művésztársadalomnak.

39. ábra
Barabás Miklós: Petőfi Sándor
Barabás Miklós: Bittó Istvánné arcképe