Az impresszionista alapelv tételszerű tisztaságban jobbára csak a 70-es évek közepén érvényesült, elsősorban az impresszionista festők argenteuili korszakában, amikor Manet, Monet, Renoir és Sisley úgyszólván egyazon stílusban, ugyanazon motívum előtt dolgozott. Az argenteuili korszak után az impresszionizmus formakörén belül többfajta művészi irány, egyéniség bontakozott ki, megtartván azonban valamiképp a kapcsolatot az impresszionistaelvvel. Édouard Manetnak (1832-1883) csak az argenteuili korszaka minősíthető impresszionistának, társaitól eltérően ő nem a fény, hanem a szín festője. A friss festői meglátásokat rögzítő, vázlatos ecsetkezelése azonban késői korszakában is sokat megőrzött az impresszionizmus üdeségéből. Korai korszakának fő művei a botránykővé vált „Reggeli a szabadban" és az „Olympia". A két kép joggal minősíthető a modern festészet indító mozzanatának. Kompozíciója és témája még tradicionális: reneszánsz előképekre és kompozíciós megoldásokra megy vissza. Ha formanyelve el is tért Manet művészetétől, szellemében Milaire-Germain-Edgar Degas (1834-1917) állt legközelebb Manet-hoz. Őt sem érdekelte különösen a plein air probléma. Még ha szabadban játszódó jelenetet, utcaképet vagy lóversenyt festett is, akkor is tiszteletben tartotta a formát. Degas „a modern élet klasszikus festője" akart lenni. Mindvégig küzdött benne a kettős vonzás: a klasszikus, múzeumi művészet utáni vágy és a modern élet lüktetése. A klasszikus művészet nagy ismerője és tisztelőjeként óvatosan került mindenfajta szigorúbb megkomponálást, sőt, képeit nagy műgonddal „dekomponálta", a véletlenszerű konkrétságának illúzióját adva ezzel. Mindig sikerült neki a tudatos véletlen, a klasszikusan modern. Történeti festőnek indult, majd Manet művészetét megismerve vált az új törekvések képviselőjévé. Témakörét néhány témacsoport alkotta: balett, koncert, lóverseny, fürdő nők. Művészetének alapeleme a mozgás pillanatszerűsége, ez vonzotta a balett és a lóverseny megjelenítéséhez. Degas minden pátoszt, heroizálást, istenítést elhagy. Szenvtelenül rögzíti a mozdulatokat, esetlen hajladozásokat, szépítés nélkül, fotószerű objektivitással közöl tényeket. A 90-es évektől kezdve szobrokat is mintázott, mozdulattanulmányukat formált viaszból. Feljegyzéseknek szánta csupán őket, a málékony anyag tönkre is ment. Pedig a kor talán legnagyobb szobrásza volt. Degas művészete egyéni színfolt a francia századvég művészetében.

70. ábra
Edgar Degas: Táncosnő a színpadon
Edgar Degas: A start előtt

Pierre-Auguste Renoir (1841-1919) Az ő egyéniségének nem felelt meg a szigorú stílus, a szabatos rajz. Porcelánfestőként kezdte, 1862-ben ismerkedett meg az impresszionizmussal. Festői útját a barbizoniak és Courbet irányították, de hatott rá Manet festőisége is. 1869-től Monet-val dolgozott együtt Párizs környékén, a Szajna-parton, majd Argenteuilben, itt alakította ki impresszionista stílusát. Különösen a kedvelt kirándulóhely, La Grenouilliére környékét és idilli motívumait jelenítette meg. („Le Moulin de la Galette", 1876; „Ebéd után", 1879, Frankfurt; „Az evezősök reggelije"; „Kislány ostorral").

71. ábra
Auguste Renoir: Az evezősök reggelije
Auguste Renoir: Bál a Moulin de la Galette-ben

A figurák körvonala fölolvad a mindent átfogó atmoszféra lüktetésében; színes kavargás, vibrálás, a fényárnyék-foltok ritmusa, reflexek játéka jellemzi e képeket, és mindenekfelett az önfeledt derű. A rózsaszín arcon lila és kék ecsetvonások, a formák puhán olvadnak össze, minden mozog és tovaillan. A kompozíció erővonalait, a teret építő tömegeket hiába is keresnénk. Az impresszionizmus festői között Renoir volt a legrészletezőbb, aki a részletszépségekért kockára tette az egész hatását. A lágy reflexek, a puha körvonalak és összemosódó formák jellemezték képeit. A stílus képviselői közt a legkiemelkedőbb Claude Monet (1840-1926) volt, akinek művészetében csakugyan testet öltött az impresszionista alapelv. Az ő képéről nevezték el a mozgalmat impresszionistának: az „Impresszió, a felkelő nap". Már a figurális plein air korszakában is ő volt a legkövetkezetesebb, a legfogékonyabb a fényfestés festői problémái iránt. A végsőkig fokozza az impresszionista elvet, a mindenfajta prekoncepció és a kompozíció teljes kizárását, és próbálja a maga totalitásában visszaadni a látványt. Ő vette át a japán fametszők kedvelt eljárását, az azonos motívum sorozatszerű feldolgozását is, ez az eljárás az ő tevékenysége nyomán vált az impresszionista alkotó módszer prototípusává. Monet korai korszakában hatalmas plein air kompozíciók lebegtek a szeme előtt, később elsősorban anyagi, eladhatási okok miatt vált a kis táblaképek festőjévé. Műterme a Szajna-part volt.

Camille Pissarro (1831-1903) ugyancsak mindvégig az impresszionizmus elkötelezettje, amikor a fiatalok inspirálására a divizionizmus foglalkoztatta, akkor is megmaradt az impresszionizmus talaján, csak a közvetlen benyomást váltotta fel a színbontás tudatos művelete. Egyébként ő, bár az egyik legérzékenyebb szemű impresszionista volt, sosem tagadta meg mestereit, a barbizoniakat, különösen Corot-t, akinek képei szerkezeti rendjét köszönhette. Pissarro művészettörténeti érdeme nemcsak művészi teljesítményében rejlett, hanem abban is, hogy ő segítette Cézanne-t a saját útjára találni, és művészete élő kapocs volt a barbizoniak, az impresszionisták és a neoimpreszszionisták között.

72. ábra
Camille Pissarro: Pontoise-i kert
Camille Pissarro: A Montmarte Boulevard éjjel