A fauvizmussal egy időben, részben már előtte is, dolgozott két művész, akik a XX. század sajátosan új problémáját a legnagyobb művészi erővel ragadták meg: Pablo Picasso (1881-1973) és Georges Rouault (1871-1958). Ugyanazokból a forrásokból táplálkozott az ő művészetük is, mint a Fauves-ba tömörülteké: Toulouse-Lautrec, Van Gogh nevét kell elsősorban megemlíteni, ám az ő kapcsolatuk nemcsak és elsősorban nem formai rokonság, hanem eszmei közösség. Művészetükben másról, többről van szó, mint amit a fauvizmusban tapasztalhattunk. Lényeges elem náluk a társadalmi vagy humánus tartalom és a téma.

Első próbálkozásai - a szigorú akadémikus kezdet után - a dekoratív posztimpresszionizmusban fogantak. Az 1900-as dátumú „Le Moulin de la Galette", az 1901-es „Kávéházban" beillene Lautrec életművébe is. Több egyéni hang jelentkezik már a „Gyermek galambbal" (1901) című festmény mélyfényű színeiben, nemes humanizmusában és a lavórban mosdó nőt ábrázoló műtermi jelenetben (1901). A kép magán hordja még Lautrec igézetét, ám grafikus felfogása, színeket összehangoló, domináló kék harmónia már Picasso fejlődésének következő szakaszát, az ún. „kék korszakot" sejtette.

110. ábra
Pablo Piacasso: Le Moulin de la Galette

A „kék korszak" igen sokban rokon a szecesszióval. Közös pont a vonal dekoratív jelentőségének a hangsúlyozása, és a képek témája. A „Szerelmesek" és az „Élet" című képe Munch szimbolizmusára emlékeztet. Sokban azonban el is tér tőle: Picasso az irodalmias témákat is sajátos festői nyelven ragadja meg, s mind tartalmilag, mind formailag mélyebb, mint a szecesszió szimbolizmusa. Nem elégszik meg az irodalmias szimbólum egyszerű közlésével, hanem esztétikailag is kibontja a felvetett témát. E kék korszakra jellemző alkotásai a „Koldus", a „Vasalónő" (1904), az „Emberpár" (1903), az „Anyaság" (1901), a „Görnyedő ivó" (1902), az „Öreg zsidó" (1903), a „Terhesség" (1903) és az 1904-es „Emberpár". Picasso e képein még jobban elszakad a látványhűségtől, a posztimpresszionistáktól, és már tudatosan átalakítja az anatómia szabályait.

111. ábra
Pablo Picasso: Kék akt

Picasso, ha a társadalom kivetettjeit festi is, érződik az együttérzés; koldusai alakjában is megőrzi és tiszteli az emberi fenséget. Az emberi szépség, az idill és a harmónia utáni vágy vezeti fejlődése következő állomásához, művészetének leglíraibb fejezetéhez, az ún. „rózsaszín korszak"-hoz. Témája a cirkusz világába vezet, bohócok, artisták, az oly sokszor megfestett „Harlequin"-ek közé. A mind sivárabbá váló köznapi élettel, szellemtelen városi ruházattal szemben a cirkusz csillogó, ragyogó világa, az akrobaták testi szépsége, a produkciók mozgalmassága, a szín- és fénypompa rengeteg festői problémát vet fel. Picassónál hiába keresnénk a dekoratív színgazdagságot, az izgalmas mozgást. Az Harlequint inkább otthon, pihenés közben jeleníti meg. A színek is halványak: simogatóan finom rózsaszínek, áttetsző kékek, leheletnyi tónusok. A cirkusz a társadalom perifériája a társadalomból kivetettek hazája, ám rájuk nem vonatkoznak a szabályok, a konvenciók és a kötöttségek.

112. ábra
Pablo Picasso: Harlequin a kávéházban

Nem véletlen, hogy nemcsak Picassót, hanem a modern irodalom igen sok képviselőjét is hasonló témákhoz juttatja ugyanaz a hajtóerő: az emberi szabadság és teljesség keresése. Ezt a szabadságot és az ebből fakadó teljességet, szépséget keresi e korszakában Picasso. Nem szépít, tudja, hogy ez a harmónia sem valóságos, hiszen itt az élet és játék eggyé vált, képei hangulatában mindig is érződik valami nosztalgia. Mégis alakjainak törékeny szépségével, aktjainak bájával, olyan mély érzelmeket ébreszt, amely ismeretlen a modern művészetben. Picasso 1904-1905-ös rövid idilli kitérő után újra visszatér ahhoz a problémakörhöz, amelyet az „Emberpár"-ban pendített meg, s még tovább kutatja azokat a kifejezőeszközöket, amelyekkel a szörnyű kort tolmácsolni tudja. Szakítania kellett az európai festészet hagyományos formanyelvével, és fogékonnyá kellett válnia a primitív, a barbár művészetek iránt. Picasso úgynevezett néger-korszaka kezdődik ekkor, az átmenetet a még a klasszikus tradícióba kapcsolódó „Fésülködés" (1905-1906) és a „Két egymásba karoló női akt" (1906) képviseli. Az új korszaknak, az ún. néger-periódusnak a főműve az „Avignoni kisasszonyok" (1906-1907), de emellett az új szellemű képek egész sorát festi („Nő törülközővel" 1907; „Sárgaruhás nő" 1907; „Két akt" 1907; „Asszony legyezővel" 1908 stb.).

Nemcsak a forma módosul, színei is változnak: a halvány kék és rózsaszín helyett az okker, majd a harsány és a mély, súlyos színek válnak jellemzővé. („Virág az asztalon", 1907 „Csendélet", 1909) A rózsaszín korszakot jellemző harmónia helyett barbár erők törnek fel. A primitív művészet forradalomként hat a korban. Picasso szakít a klasszikus kép alapvető koncepciójával, s ennek megfelelően tagadja az egy nézőponttól meghatározott, perspektivikus teret. Több nézőpontot vezet be, ezért alakjai a klasszikus értelemben torzzá, szervetlenné válnak, milyenségüket nem a látványhoz való hasonlóság, hanem egészen más belső esztétikai szükségszerűség szabja meg. Tördelt síkok, geometrikus metszetek jellemzik a néger periódus képeit, s ezzel lényegében megnyílt az út a modern képzőművészet hatalmas horderejű vállalkozása, a kubizmus felé.