A szobrászatot bizonyos emlékművekkel kapcsolatban (Titus diadalíve, Traianus oszlopa) már érintettük. A történelmi képkrónika jelleggel készített domborműveken tagadhatatlanul a hanyatlás bizonyos jelei mutatkoztak. A portré műfajában azonban csodálatos alkotások keletkeztek a Flaviusok korától egészen a II. század végéig. Ilyen például a Vespasianus-képmás. Egyetlen császárról sem maradt fenn annyi portré, mint Traianusról és Hadrianusról. A római állam az ő korukban érte el legnagyobb tekintélyét. Bár Marcus Aurelius tüntetően kerülte a személyes dicsőséget, mégis róla maradt fenn az egyetlen lovas császárszobor, amelyet a reneszánsz művészei (például Donatello és Verrocchio) is csodáltak, és gyakran használtak modellként. A császárokat sokszor udvari, fellengzős stílusba többé-kevésbé idealizálva ábrázolták, ezért érdekesebbek az egyszerű állampolgárokról készült képmások. Egyes portrék jellemző ereje rendkívüli; a szobrászok általában a valóság minél hűségesebb visszaadására törekedtek. Néha a bensőséges érzelmeknek szinte modern kifejezésével találkozunk. Sírt díszített az a szoborcsoport, amely egy házaspárt ábrázol. Az asszony odaadóan nyugtatja balját a nála idősebb férfi vállán, másik kezével pedig társa jobbját szorítja, mintha azt hangsúlyozná, hogy a sírban sem akar elválni tőle. Ebben a kettős portréban a hagyományos római erények kifejeződését látták, és ezért a köztársasági kor példás házaspárjáról a Cato és Porcia nevet kapta.

44. ábra
Cato és Porcia 

A szobor korának meghatározásában útmutatásul szolgálhat az a megfigyelés, hogy a mellszobrok az idő haladtával egyre nagyobb részt ábrázolnak a törzsből is. 

A császárkori Róma politikai fénykorában, tehát Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius uralkodásának csaknem száz éve alatt, a művészetet nem jellemezte a görögök esztétikai egyszerűsége. A fejlődés viszont az ábrázolás technikáját illetően nyilvánvaló, hiszen már nemcsak a kép síkjában lehetett a mozgás plasztikus benyomását kelteni, hanem a perspektívában látott távolabbi síkokban is. Az irodalomban is megfigyelhetjük a korra jellemző tendenciákat. Az előző korszakhoz tartozó, a fennkölt témákat formai tökéletességgel előadó eposzokat, Vergilius és Lucanus alkotásait főleg rövid epigrammatikus versek gyűjteményei váltották fel (Martialis). Ettől a kortól kezdve a képzőművészetnek és az irodalomnak a római birodalom határai közé zárt valamennyi népet szolgálnia kellett. Ezek a népek nem egyszerűen befogadták az egységes római civilizációt, hanem valamit át is adtak neki a maguk sajátosságaiból.