Az ország középső területei a mohácsi vészt követően török megszállás alá kerültek s az ekként előálló új politikai és gazdasági helyzet a magyarországi művészetek fejlődésmenetének új ütemét szabta meg. Az ország Mátyás-kori nagyhatalmi helyzete aláhanyatlott, kulturális központunk, Buda, török kézre került, Észak-Magyarország és a Dunántúl meg nem szállott területe a bécsi udvar gyarmatává lett. Egyedül Erdély őrizte több-kevesebb sikerrel függetlenségét. Országunk három részre bomlása kihatott művészi életünkre is, megszakadtak vagy meglazultak azok a korábbi eleven kapcsolatok, amelyek művészetünket szorosan fűzték az itáliaihoz, a szomszédos osztrákhoz és némethez. Így, részben a politikai helyzet miatt, részben pedig a magyar ízlés sajátosságaiból következően, művészetünk XVI. és XVII. századi fejlődésére a későreneszánsz stílus nyomta rá bélyegét. A magyarországi fejlődéshez hasonlóan alakult a szomszéd országok művészetének története is. A világi festészet erősebb reneszánsz kapcsolatokat tartott, mint az egyházi. Legnagyobbrészt a helyi mesterek kezén fejlődött, a speciálisabb hazai igényeket elégítette ki. Világi freskók díszítették a főúri palotákat, kastélyokat, a kevés fennmaradt emlék közül a nagybicsei vár árkádos folyosóját ékesítő, idegen és magyar hősöket ábrázoló falképek a legismertebbek. A sárospataki vár egyik szobájának mennyezetén és falain XVII. század eleji allegorikus nőalakok és a virágos erdélyi reneszánsszal rokon ornamentális festés jelenik meg. Sajnos igen kevés emléke maradt a világi épületek külsejét borító hajdani díszítésnek.

Táblaképek: A falképek pusztulásáért csak kevéssé kárpótol az a tény, hogy korszakunkból maradtak ránk legnagyobb számban fára festett képek, többnyire a szárnyasoltárokból, valamint az, hogy nemcsak a képek száma növekedett meg, hanem művészi érték szempontjából is ezek a legjobbak. Bár az ország centrumából most sem ismerünk semmit, de feltehető, hogy 1476-ban már festőcéh működik Budán. Miként a faszobrászatban, a táblakép-festészetben is jól elhatárolható iskolák alakulnak ki. A bányavárosok festészetében korban az élen a Jánosréti mester áll, akinek a kis falu templomában álló oltára feltehetően a szomszédos Körmöcbányáról került oda, majd a Nemzeti Galériába. Tőle származtatják a garamszentbenedeki főoltár kálváriáját is (Esztergom, Keresztény Múzeum, 1476 körül). Mesterünk kétségtelenül az északi festészet legnagyobb művészei közé tartozik. Korának szokása szerint nem a valóság, hanem metszetek után dolgozott. Ismerte a nagy flamand festőt, Roger van der Weydet és Dürert is. Járt Itáliában s valószínűleg az 1500-as szentévben megismerte a reneszánsz nagy mestereket. Mindezek a művészi élmények drámaian felfokozott egyéniségének szűrőjén keresztül a bibliai történet szinte expresszív elbeszélőjévé fokozták.

99. ábra
MS Mester: Keresztrefeszítés